Stevie Gerrard 1989-ben csatlakozott a Liverpool FC-hez mint inas: pár fontért pucolta a nagyok (Nicol, Aldridge, Beardsley) cipőjét s lelkesen játszott a különböző serdülőcsapatokban. Bár a Heenan bíboros nevű gimnázium csapatából bekerült a diákválogatottba is (emitt Joey Barton, amott Michael Owen volt csapattársa), de az FA labdarúgó-akadémiájára nem vették fel Gerrardot, mondván, nem üti meg a megfelelő szintet - szerencsére a Pool megfigyelői különvéleményt jelentettek be s lecsaptak a játékosra. Gerrard 18 éves korában mutatkozhatott be a felnőttek között a Blackburn elleni novemberi mérkőzésen Heggem cseréjeként, s ekkor már rendszeresen pályára lépett az utánpótlás-válogatottakban is. Következő fellépésén, a Celta ellen az UEFA-Kupában már kezdőként futott ki a pályára s mezőnymunkájára nem is lehetett panasz. Első évében 10 mérkőzésen szerepelhetett Gerard Houllier új kedvence a nála jóval rutinosabb társak (McAteer, Leonhardsen, Ince, Ferri, Murphy, Thompson) között, a következőben már egyértelműen ő volt a gárda szíve-lelke: elképesztő erőnlétének, bátorságának, ki nem hunyó lelkesedésének köszönhetően hamarosan a szurkolók első számú kedvence lett, még a vékonylábú McManamannél és az akkoriban aranylabdás Owennél is jobban kedvelték, hiszen ő testesítette meg a tipikus angol focistát! S amikor az Everton ellen az év találkozóján a gólvonalról vágta ki Danny Cadamarteri lövését, egyesek már készültek beapplikálni fotóját a klubcímerbe is... 2000 májusában az U21-es oroszlános gárda csapatkapitánya a nagyok között is bemutatkozhatott az ukránok ellen, s ott lehetett a nyári, belga-holland EB-n is - ám sok babér sem számára (Owen helyére beugorva egy félidőt játszott a németek ellen), sem az öreguras és elképesztően szürke futballt előterjesztő angolok számára nem termett.

Ekkoriban a vörösök között néha a középpálya jobb oldalán, a sérülékeny Jamie Redknapp helyén vagy középen, védekező középpályásként McAllister mellett bukkant fel hősünk, de alkalomadtán jobbhátvédként is meg kellett állnia a sarat. Következő évében viszont vita nélkül szupersztárrá avanzsált: az egész szezont bombaformában robotolta végig, a klub négy kupát rakhatott a vitrinbe (az Alavés elleni UEFA-Kupa-döntőben ő is betalált), a Manchester Unitednek lőtt bombagólját a Premiership valaha lőtt legszebb találatának választották majd főszerepet vállalt a németek 5-1-es lealázásában is Münchenben a következő év tavaszán, egy föld-levegő rakétát helyezve el a mérkőzés előtt őt lefitymáló Kahn hálójába - időközben természetesen ő lett az év ifijátékosa is az angol élvonalban.

Sajnos a 2002-es világbajnokságot ágyéksérülése (éppen a finnek elleni sorsdöntő selejtezőn húzódott meg) és műtétje miatt ki kellett hagynia s a következő szezonja sem sikerült éppenséggel fényesre: "mindössze" a Ligakupát nyerték meg a vörösök a Manchester United ellen, de a fináléban Stevie lőtte az első gólt. Keménysége tette igazán Albion-szerte elismertté nevét, ám a következő idényben az Everton elleni szokásos derbin negatív hőssé vált, amikor horrorisztikusan, páros nyújtott lábbal csúszott be Gary Naysmithnek, aki kis híján otthagyta fogát és egyéb apróbb testrészeit a szent gyepen. Bár a bíró nem állította ki Gerrardot, az FA a média nyomására mégis eltiltotta három mérkőzésre. 2004-ben hősünk vezérletével a Pool végül is befutott a bajnokságban a BL-t érő negyedik helyre, ám a drukkerek jóval többre vágytak ennél - akárcsak a portugáliai kontinensbajnokságon, ahol a franciák ellen igencsak benne volt a kapott gólban, de a következő mérkőzésen egy szép találattal javított. A tornán remekül játszott párban Lamparddal és Scholesszal, mégsem sikerült a nagy cél, a döntőbe jutás.

Év közben a Poolban a finn Hyypiä helyett ő lett a gárda csapatkapitánya is. Klubjával meghosszabbította szerződését is 2009-ig, pedig nem volt olyan gazdag európai egyesület, amely be ne jelentkezett volna érte! Ám Gerrardnak (főleg hogy itt is megkapta a hatszámjegyű heti fizetést) esze ágában sincs távozni: "Nyolcéves korom óta itt vagyok és sehol máshol nem akarok játszani" - nyilatkozta még a szerződés megkötése előtt. "Steve Wonder" értékét mi sem mutatja jobban, hogy a Real és az Inter 30 millió euró körüli ajánlatát még csak meg sem hallgatták, a Chelsea 50 milliós kivásárlási és heti 100 000 fontot ígérő üzenetét is kinevette a csapatkapitány, aki a klub új szimbóluma lett a hűtlen Owen helyére lépve.

A 2004-2005-ös szezont is hatalmas formában kezdte, ám elérte őt is a vörösök végzete: az előző szezonban Baros és Carragher, ebben ő és Cissé törte el a lábát. A Manchester United-Liverpool csúcsrangadón történt az eset: "Senki nem bántott, nem is volt senki a közelemben, amikor Xabi Alonso passzolta nekem a labdát. Egyszer csak óriási fájdalmat éreztem a lábamban, és rögtön tudtam, hogy nagy a baj. Nagyon letört vagyok". Szerencséje volt szerencsétlenségében hatalmas fizikuma: két hónappal lábtörése után, novemberben már vissza is térhetett a gyepre, s kilences osztályzatával a forduló legjobbja lett! Ez előre is vetítette fantasztikus tavaszát: a bajnokságban szinte már rutinszerűen került be az Év csapatába (hetes átlag, hét gól, négy assziszt), de igazából a BL-ben mutatott emberfeletti teljesítménye emelte napjaink legnagyobb sztárjai közé. Már a döntőbe jutásban is óriási szerepe volt, a fináléban pedig eszméletlen mezőnymunkája mellett ő lőtte a legfontosabb, az első gólt, majd a harmadik előtt ő harcolta ki a tizenegyest!

Egy ilyen éjszaka után nem is volt szíve elhagyni szeretett klubját: "Életem eddigi legnagyobb élménye, hogy a magasba emelhettem ezt a kupát. Hogyan gondolhatnék éppen most arra, hogy elhagyom a Liverpoolt? Valóban nagyszerűen érzem magam itt, boldog vagyok. Nemsokára leülök tárgyalni a jövőmről az elnökkel és a vezetőedzővel, és annyit elmondhatok, hogy jók a kilátások a megegyezésre. A Bajnokok Ligája mostani szezonja előtt nem sok esélyt adtak nekünk, és őszintén szólva én is felteszem a kezem, és azt mondom: nem gondoltam volna, hogy végigjárjuk ezt az utat. Azonban láthatták, hogy nincs olyan helyzet, amelyben le lehetne írni bennünket". A France Football bronzlabdása 2005 végén bekerült az Év európai álomcsapatába is: "Michael Owen helyét átvéve ő lett a Liverpool lelke, nem csupán a pályán, hanem azon kívül is. Elképesztően magas átlagot teljesítve jutott túl a 2005-ös esztendőn a még mindig csak 25 éves angol középpályás, aki a World Soccer olvasóinál a világ második, a France Football tudósítóinál pedig Európa harmadik legjobb futballistája lett. Ő volt a Bajnokok Ligája-győztes Liverpool kulcsembere, a Pool a 2004-2005-ös kiírásban "csak" a főtáblára és a legjobb 16 közé jutást köszönhette neki, majd az ő fejesével kezdte meg fordítási hadműveletét a Milan elleni isztambuli fináléban. Az ősszel a Premier League-ben öt gólig jutott, ha a tavasszal is tartja a tempóját, biztos a karriercsúcs, hiszen hétnél többet még egy évadban sem tudott összehozni" - szólt az indoklás.

Új bajnokság, új botrány és piros lap az Everton elleni mérkőzésen: előbb sípszó után elrúgta a labdát, majd egy perccel később letarolta Kevin Kilbane-t. "Steve nagyon szenvedélyes játékos és mindig száz százalékot ad ki magából. Ám néha a szíve mellett a fejét is használnia kellene. Hibázott, de tanul belőle" - mondta futballistájáról a spanyol Rafa Benítez. Másik edzője, a svéd Eriksson is nagy tisztelője volt a középpályásnak, ennek köszönhetően Gerrard hét világbajnoki selejtezőn is pályára léphetett, Ausztria és Azerbajdzsán ellen gólt is rúgva. A bajnokságban nyújtott teljesítményét pedig nehéz lesz valaha is felülmúlnia: 7.58-as átlagával magasan a Premiership legjobbja lett, magabiztosan előzve meg Rooneyt. "Steven Gerrard és Frank Lampard. Aligha van még egy ilyen párosa napjaink futballjának a zebrák néhai Vieira-Émerson-kettősén kívül, hiszen mindketten elképesztő erőnléttel rendelkeznek, egyszerre világklasszis védekező középpályások és kiváló irányítók, bombáiktól remeg fél Európa, technikai képzettségük miatt villámgyorsan képesek passzolni, csapatot mozgatni - ám mindezek mellett a válogatottban valahogyan nem állnak össze ütős duóvá. Talán mindketten megszokták, hogy otthol ők az igazi főnökök, s egyszerre csak egyikőjüket kellett volna szerepeltetnie Erikssonak? Ez esetben viszont a türelméről hírhedt angol sajtó minden bizonnyal leszedte volna a kapitányról a keresztvizet..." - morfondíroztunk 2006-ban a világbajnokság előtt.

Tavasszal beírta magát a futballtörténelembe: az idény 53 mérkőzésén 23 gólt rúgott, az Év játékosa lett, majd az FA-Kupa döntőjében duplázni tudott, itt mellékesen megszerezte az Év gólját is egy 25 méteres rakétával. Ezzel ő lett az egyetlen labdarúgó, aki négy nagy sorozat fináléjában is eredményes volt: az FA-Kupa (2006), a Ligakupa (2003), az UEFA-kupa (2001) és a BL (2006) utolsó 90 percén is megzörgette az ellen hálóját. Ám Németországban Rooney és Lampard után ő volt az az angol játékos, aki a legnagyobb csalódást okozta, két gólja ellenére is. Már az első, Paraguay elleni mérkőzésen világossá vált számunkra, hogy ebben a szezonban annyira kipréselte magából minden erejét, hogy nyárra szinte semmi sem maradt: bár elszánt arccal küzdött és hajtotta magát, sem távoli lövései, sem hosszabb passzai nem sikerültek; ennek köszönhető a négyes osztályzat. A Premiership az elmúlt idényben legjobb átlagot elért futballistája Trinidad és Tobago ellen már összeszedettebben játszott, volt 2-3 zseniális passza, majd a legvégén - a gyengébbik lábával, ha van egyáltalán neki ilyen - egy bombagólt is lőtt, holott ekkor már jobbhátvédként szerepelt klubtársa, Carragher helyén. A svédeknek is betalált, egy alkalommal pedig góltól mentette meg Robinson kapuját - ez volt a legjobb németországi mérkőzése, talán annak is köszönhetően, hogy csak 20 percet játszott (Eriksson sárga lapja miatt vigyázott rá).

Ecuador ellen legalább a közepes átlagot hozta szokásos mezőnymunkájának köszönhetően, Figóék ellen is főleg a védekezésre koncentrált, Cristiano Ronaldót többször is ő szerelte, kisegítve a jobb szélen. De a máskor oly magabiztos ítéletvégrehajtó a tizenegyespárbajban hibázott - a fentieket tekintve előre láthatóan. Jóval többet vártunk tőle: az előzetes esélylatolgatások során sok szakértő Gerrard és Lampard bombagóljaira, Owen és Rooney góljaira hivatkozva az angolokat minimum a legjobb négy közé várta...

Mivel 1980-as születésű, bőven van még ideje feledtetni a válogatottban németországi kisiklását (igaz, még így is ő lett a háromoroszlánosok házi gólkirálya).

Nyári gyengélkedése talán nem is csak az ő számlájára írható, legalább annyi szerepe van ebben a legjobbakat a végletekig kizsigerlő bajnoki és BL-menetrendnek. 2007 decemberében megkapta a Brit Birodalom Rendjelét, s természetesen alaptagja maradt a nemzeti csapatnak is. A 2008-as Eb-t otthonról kellett néznie, közben túljutott a Liverpool mezében 300. bajnoki és 100. európai kupamérkőzésén is. 2009-ben a sportújságírók megválasztották a Premier League legjobbjának, de a Pool egyszerűen nem elég erős ahhoz, hogy bajnokságot nyerjen, még akkor sem, ha a túlterhelt Gerrard csúcsformában játszik.

Capello kipróbálta csapatkapitányként, de aztán inkább Terrynek adta a szalagot, Ferdinandnek a helyettességet, Terry szexbotránya után pedig megint csak nem Gerrard, hanem az MU védőklasszisa lett a kapitány. Rio Ferdinand vb előtti sérülése miatt végül mégis ő viselheti a karszalagot.