DaMarcus Lamont Beasley, a villámgyors amerikai szélső már nem volt ismeretlen a labdarúgás világában akkor sem, amikor 2004-ben a PSV-hez került, lévén megfordult a 2002-es világbajnokságon, némileg mégis meglepetésként hatott, hogy klubedzője, Guus Hiddink szinte az összes mérkőzésen pályára küldte őt (igaz, főleg csereként számolt hősünkkel). „A még általános iskolás-kinézetű vidám szélső legfőbb erénye természetesen gyorsasága, no de például a légi párbajok vagy a test a test elleni harc nehezen lehetne profilja egy 57 kilósira „hízott” futballistának...” – írtuk róla akkoriban.

A balszellő a Brandeton Akadémia neveltje, majd egy rövidke időt eltöltött a Los Angeles Galaxyban, ahonnan 18 évesen a Chicago Fire-ba igazolt (itt játszott Jamal nevű bátyja is), és ezzel a klubbal mutatkozhatott be az ottani profiligában, az MLS-ben. Az angyalok városában a sokszoros utánpótlás-válogatott szélsőre a felnőtt válogatott Clint Mathis és a szintén villámléptű Cobi Jones miatt nem tartottak rá igényt, de a vágóhidak városában olyan jól játszott a zseniális bolgár aranylabdás, Hriszto Sztoicskov és Eric Wynalda oldalán, hogy 2001 januárjában Kína ellen a nemzeti csapatban is pályára léphetett, a szezon végén pedig a legjobb fiatal játékosnak szavazták meg!

A válogatott keretnek stabil tagja maradt később is, ennek volt köszönhető, hogy 24 esztendős korára már ötvenedszer húzhatta magára a címeres mezt. A 2002-es világbajnokságnak kezdőként vágott neki, de a portugálok és a dél-koreaiak elleni mérkőzések után kikopott onnan (nem érdemtelenül), átadva helyét John Wolffnak. Igaz, egy kategóriában így is csúcstartó lett a tornán: ő volt mezőny legkönnyebb játékosa a maga 57 kilogrammos "tömegével", megelőzve ázsiai "vetélytársait". Ázsiai kudarca ellenére tagja maradt a 2006-os vb-selejtezőket vívó amerikai válogatottnak, ott lehetett a Marc-Vivien Foé halála miatt rossz emlékezetű, 2003-as Konföderációs Kupán is, ahol a törökök ellen eredményes volt.

2004 nyarán kísérletet tett arra, hogy az Európában rendre kudarcot valló USA-beli focisták renoméján javítson picinykét: bár hívta a Southampton is, végül a Chelsea-be távozó Arjen Robben helyére 2.5 millió euróért a PSV Eindhoven igazolta le őt. Hollandiában sem tétlenkedett: fél év alatt öt gólt lőtt és öt gólpasszt is kiosztott úgy, hogy a mérkőzések harmadán volt kezdő – de egyetlen egyszer sem kapott 6.5-ösnél jobb osztályzatot! Tavasszal már nem ment ennyire jól neki a futball, de minden bizonnyal a nyári Arany-kupára tartalékolt, hiszen nemcsak hogy aranyérmet akaszthattak a nyakába, de ő lett a torna gólkirálya, és természetesen beszavazták a versengés aranycsapatába is.

A következő idényben sem parádézott, bár négy gólt és öt gólpasszt így is neve mellé véshettek a statisztikusok. A németországi világbajnokságon hazája mindhárom mérkőzésén szerepelt, egyszer csereként, kétszer kezdőként, de mindannyiszor feledhető futballal. Nem sokkal később a PSV kölcsönadta a Manchester Citynek, azonban itt 6.4-es átlagával nem hagyott mély nyomot maga után. 2007 nyarán 1.2 millió eurót kínált érte a Rangers, és ezt el is fogadták a hollandok. A szélső a darabos skótok között valósággal ficánkol, bár biztató kezdése ellenére hamar megtalálták őt a klub rasszista drukkerei.

Különösképpen a Bajnokok Ligájában parádézott, ám éppen ebben a sorozatban ütközött ősszel olyan súlyosan a stuttgarti portással, Raphael Schäferrel, hogy csak májusban térhetett vissza. Nem is ment neki jól ezután, így aztán 2010 nyarán újabb klub után kell néznie.

A 2008 decembere és 2009 márciusának legvége között ismét maródi-listás, háromszoros Arany-kupa-győztes szélső a válogatottból is kiszoríthatatlan, különösképpen amióta az a Bob Bradley a szövetségi kapitány, aki anno a Chicago Fire-be vitte őt.

Hősünk sokáig az MLS rájátszásának legfiatalabb gólszerzője volt, egészen Jozy Altidore felbukkanásáig.