„Rafael Márquez, a kőkemény mexikói védő volt a Barca-elnök Joan Laporta második igazolása 2003 nyarán Recber Rüstü után, és nem is véletlenül csábította el őt a Monacótól: rutinos, megbízható válogatott futballista, megfelelő tapasztalatokkal rendelkezik, ráadásul nemcsak klasszis középső védő, de védekező középpályásként is képes játszani. Nem mellékesen sikerült éppen a Real elől elhappolniuk őt...” – vélekedtünk a dél-amerikairól 2004 őszén.

Rafa(el) bátyjával, Carlos Mauricióval együtt kezdett el futballozni, és már 17 évesen első osztályú játékosnak mondhatta magát, nem is akárhol, hanem országa egyik legnépszerűbb klubjában, az Atlas Guadalajara együttesében. Három évet töltött itt el, és még nem volt 18 éves sem, amikor bemutatkozhatott a válogatottban, Ecuador ellen. Később is stabil tagja maradt a „zöldeknek”, főleg miután első edzője, az argentin Ricardo La Volpe lett a szövetségi kapitány. Még 20 éves sem volt, amikor a klub csapatkapitánya lett (pedig olyan sokszoros válogatott játékosok is a keret tagjai voltak, mint Pável Pardo és Daniel Osorno), majd a Toluca elleni vesztes bajnoki döntő után országos rekordösszegét, 6.5 millió euróért a francia Monacóba igazolt.

A hercegségbeliek biztosra mentek: megnézték őt a '99-es ifjúsági világbajnokságon, ahol Rafa bekerült a torna válogatottjába is. A mexikói gyorsasága, eleganciája (beceneve: Michoacáni Császár) és tipikus latin-amerikai stílusú kegyetlen belemenései miatt hamarosan a II. Lajos stadion egyik kedvence lett. A piros-fehérekkel bajnoki és kupacímeket is nyert, nagyon jól megértette magát Philippe Christanvallal a védelem közepén. A zöld mezes nemzeti csapatnak is tagja maradt: ott volt velük két Copán és két vb-n is (az összes mérkőzést végigjátszva), nyert egy Konföderációs- és egy Arany-kupát is.

2001-ben súlyos sérülést szenvedett, az egész tavaszt ki kellett hagynia, de a következő évben olyan jó formába lendült hogy több nagycsapat is szerette volna leigazolni, a legkitartóbb a Real Madrid és a Lazio volt. A spanyolok már mindenben megegyeztek a franciákkal, ám Ronaldo érkezése miatt nem maradt pénzük a védőre... 2003-ban hősünk ismét megsérült, majd összeveszett az új edzővel, Didier Deschamps-pal, aki csak védekező középpályásként volt hajlandó játszatni őt – bár érdekes módon ebben a pozícióban sem okozott csalódást, az argentin Lucas Bernardival párban a Ligue 1 legjobb védekező szekcióját alkotta.

Nyáron a Barca-elnök Laporta le is igazolta őt, és mindössze ötmillió eurójába került a transzfer. „Nem bánkódom a dolog miatt, mert a Barcelonánál nagyon jól érzem magam, életem egyik nagy célja az volt, hogy ehhez a klubhoz szerződjek, bár most talán a Real a jobbik csapat” – nyilatkozta bemutatkozó sajtótájékoztatóján, amivel nem szerzett éppen túl sok hívet magának. A katalánoknál töltött első idényében súlyos térdsérülést szenvedett, így csak 21 mérkőzéssel járult hozzá a bajnoki ezüsthöz.

2004 nyarára tökéletesen felépült és Frank Rijkaard is kezdőként számított rá, Edmílson és Thiago Motta sérülése miatt az általa nem túl kedvelt középpályán kell játszania. A holland edző nagyon kedvelte hasznos játékát: 2004 nyarán, amikor betelt az EU-n kívülieknek kiosztott három hely (Samuel Eto'o, Ronaldinho, Edmílson), hogy ne legyen két „fölösleges futballkülföldije”, Rafa kedvéért az argentin Javier Saviolát adta kölcsön (éppen a Monacónak). Ez az ügy egyébként a Milan és a Lazio érdeklődését is felkeltette: a fővárosiak kölcsönbe szerették volna megszerezni a mexikóit, a lombardiaiak pedig végleg, hogy azonnal kölcsön is adják egy évre a Laziónak.

Rijkaard végül nem engedte el Márquezt, és milyen jól tette! Rafael bekerült az ősz válogatottjába, ráadásul tökéletes mezőnymunkája mellett három gólra is maradt ereje. „A bajnoki címben hatalmas szerepe volt elképesztő mezőnymunkájának és futómennyiségének, ráadásul a pálya szinte minden négyzetcentiméterét bejátssza – ha helyzetkihasználásán javítani tud, az igazi klasszisok közé emelkedhet a következő években” – írtuk róla róla akkoriban.

A 2005-ös Konföderációs-kupán is a válogatott tagja volt, a következő idényben megvédte csapatával a bajnoki címet és Európában sem találtatott jobb gárda a Barcánál, nem mellékesen Márquez lett így az első mexikói futballista, aki BL-aranyat nyert! Tavasszal egy hónapot ki kellett hagynia térdsérülése miatt, a Milan elleni BL-mérkőzéssel tért vissza. A piros-feketék ellen kiválóan ment neki, talán éppen ezért is röppent fel a hír 2007 februárjában, hogy nyáron a Milanba igazol, noha szerződése 2010-ig a katalánokhoz köti. Éppen a vb után hosszabbított: a tornához felemás emlékei fűződhetnek, ugyanis hol kiválóan, hol csapnivalóan futballozott.

Az első csoportmérkőzésen, Irán ellen tizenegyest érően rúgták fel a 16-oson belül (pechjére a bíró nem adta meg), Angola ellen kapufát rúgott, majd a hollandok ellen összehozott egy büntetőt és kihagyott egy nagy helyzetet. Az argentinok ellen egy világklasszis félórával nyitott, gólt is szerzett (ami után cuclizva ünnepelt, nemrégiben született fiáról adva így hírt) és több nagy mentése is volt, pechjére Maxi Rodríguez csodagólja a gauchók továbbjutását jelentette. A vb után „Katalónia hercege” több bekapott gólban is bűnsegéd volt, ám Rijkaard töretlenül bízott benne, sőt, nemcsak középhátvédként és szűrőként, hanem néha még szélső hátvédként is bevetette őt.

A 2007-es Copán csúcsformát mutató közép-amerikait Rijkaard utódja, Pep Guardiola is nagy becsben tartotta, ám sérülékenysége nem kopott le a futballistáról. 2009 végén írtak alá vele új szerződést, amely 2012-ig köti őt a katalánokhoz, 150 millió eurós kivásárlási árral. A vb-selejtezőknek viszont csak kevesebb, mint felén lépett pályára, hétszer.

Rafael Márquez a 2003-as Arany-kupán csupán egyetlen mérkőzésen játszhatott, de az a döntő volt, ahol azonmód be is talált az ellenfél hálójába!